2010-06-04 16:42:46

2010-06-17 06:31:00 Lakat T. Károly

Nesze neked, nagyvilág, most azt jól megkaptad (kellett ez neked?).
Vártad ugye a spanyolokat, hogy majd jönnek és helyre állítják a felborulni látszó futballrendet, s megmutatják, hogy válik a földkerekség futball-királyává az a válogatott, amelyet az Eb-győzelem óta mindenki már ki is kiáltott világbajnoknak, s mi történik: jönnek ezek a rendkívül szimpatikus, precíz, pontos, megbízható, ám kétségkívül hót unalmas svájciak és bohóccá teszik a király-jelöltet.
A világbajnokság első bomba-meglepetéséhez a pályán lévő svájciakon kívül elengedhetetlenül szükség volt egy emberre - a pályán kívül.
Ezt az embert Ottmar Hitzfeld-nek hívják, aki nem véletlenül tartozik a világ legeredményesebb trénerei közé, s akinek valamiért az a mániája, hogy (ő mondta…) csak Svájcban hajlandó szövetségi kapitányságot vállalni…
No, most akkor itt három dolog lehetséges: vagy mazochista, vagy a zürichi Parade-plazton lévő Sprüngli cukrászdában szeret uzsonnázni, vagy meglátta ebben a csapatban azt a lehetőséget, amelyet eddig rajta kívül senki más a világon: Svájccal úgy lehet a futball világ előtt mennybe menni, hogy ahhoz egyáltalán nem kell megnyerni a világbajnokságot, talán még a négy közé sem szükséges bejutni.
Mert „egy Svájctól” még Svájcban sem várják el, hogy vb-t nyerjen, nincs nagy össze-nemzeti tragédia, ha akár a csoportmérkőzések után már utaznak is haza. Ezzel szemben, ha valami igazán nagy eredménnyel jelzik a világnak, hogy Svájc van/él/létezik, akkor az már tiszta siker, mindenki elégedett lesz velük, az átlag svájcinak meg olyan mindegy…
Meggyőződésem: ha valaki a meccs előtt oda megy Hitzfeldhez és azt mondja neki: garantált a döntetlen, ne is játsszuk le a mérkőzést, a német tréner szerintem gondolkozás nélkül belemegy az alkuba.
Fokozom: ha ez a titokzatos illető azt mondja Hitzfeldnek: 1-0-ra nyert Spanyolország, küldjük haza a közönséget, a két csapat meg menjen el közösen meginni egy sört, akkor, azt hiszem, ezt szintén elfogadta volna.
Még szerencse, hogy a meccseket le kell játszani, mert így Svájcnak módja volt megverni Spanyolországot!
MEGVERNI, mondom, mert hátha valaki, aki nem látta a meccset, s a végeredmény is elkerülte elgépelésre gondol…
A magyar válogatott anno finnek elleni horrorisztikus gólját idéző találattal nyertek a helvétek, aztán rúghattak volna még egyet, de az kapufa lett; kapufánál tovább a spanyolok nem jutottak, a percek elfogytak és megtörtént a világcsoda.
A világ most majd megpróbálja megfejteni ennek a csodának az okát.
(Nem fog sokra jutni…).

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Derdyok (a kapufás…)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Sprüngli cukrászda Zürichben

2010-06-22 06:32:34 Lakat T. Károly

Néztem, nézegettem ezt a spanyol meccset, amely a maga nemében maga volt az unalom, hiszen aki életében már egy perc futballt látott, az a kezdést jelző játékvezetői sípszó után úgy 50 másodperccel pontosan tudta: ezt a meccset csak Torresék nyerhetik.
Jó, tudom, voltak már hatalmas betlik óriási fejre állások a futball történetében, s éppen olyan meccseken, amilyen az a Spanyolország – Honduras volt.
Itt mégsem fenyegetett ez a veszély.
Világ botrányból a spanyoloknak már elég volt Svájc ellenében, a hondurasiak pontosan tudták: ha a fejük tetejére állnak, akkor sem tudják megakadályozni, hogy Xaviék így vagy úgy, de le ne győzzék őket, aztán mindez tűpontos lenyomatát otthagyta a mérkőzés képén is.
De legalább volt idő spekulálni valamin, amire, persze mostanáig sem tudom a választ.
Itt van ez a David Villa nevű elképesztően tehetséges, valóban zseninek mondható spanyol csatár.
Most is az ő két gólja döntötte el a meccset, az első például olyan technikai tudást feltételez, amelyhez hasonlót még egyet sem láttam eddig a világbajnokságot (legfeljebb Maicon gólja…).
Még az is zseniálisan emberi volt, hogy a 11-est kihagyta.
Ha belövi, az az ő szintjén a kutyát sem érdekeli.
De ahogy kihagyta, és ahogy abba utána beleszenvedett, az igen, azt lehetett szeretni és tisztelni is egyszerre.
Ez a David Villa a világbajnokság előtt már aláírt a Barcelonának, csatlakozott a földkerekség egyik legsikeresebb, legjobb futballját játszó alakulatához.
Jómagam rendkívül erős gyermek- és kamaszkori emlékek okán „megszállott” Real Madrid szurkoló vagyok, bár nem hiszem, hogy nálam jobban ember szidni tudná a „galaktikusokat” amikor Euro-milliárdokat a csapatra költve sem nyernek soha, semmit.
azt viszont nem értem, hogy annak a Barcelonának, ahol lassan a szertáros gólképesebb, mint sok madridi csatár, mi a fenének kell David Villa?
Mit kezdenek vele?
Vagy ezen túl nem ötöt rúgnak majd egy meccsen, hanem nyolcat?
Adták volna „nekünk”…
Mennyivel izgalmasabb lenne ősztől a spanyol bajnokság!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: D.Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Kopa, Rial, DiStefano, Puskás, Gento csatársor

2010-06-26 06:57:00 Lakat T. Károly

Micsoda meccs!
Micsoda meccs…
…lehetett volna, ha ugye a csapatok közül akár csak egy is akadna, amely hajlandó lenne a világízlésnek megfelelni, miközben lemond saját, jól felfogott érdekéről.
Ne legyünk naivak: ilyen csapat nincs.
Sem a világbajnokságon, sem a Bora- Bora szigetek járási bajnokságában (már ha vannak ott járások egyáltalán, félek, hogy nincsenek, de ez a lényegen nem változtat…) sem sehol; fájdalom, hogy ezt a tételt most két olyan csapat bizonyította, amely szimpátia mutatói alapján simán világbajnokságot nyerhetne.
A spanyolokba már régen belepistult minimum a fél világ, Chilét viszont a döntő többség ezen a világbajnokságon szerette meg, teszem gyorsan hozzá, teljes joggal.
Fogalmam sincs hogyan csinálta szövetségi kapitányuk az argentin Bielsa, hogy egyszerre hozott össze ütőképes, korszerű, a modern futball minden elemét felvonultatni tudó, de ugyanakkor a latinos hagyományokat őrző, a játékos, trükkös, virtuozitásra épülő félig európai-félig dél-amerikai futballt játszó csapatot, amelyet ráadásul még szeretni is lehet.
De sikerült neki, így bár a Spanyolország-Chile találkozó utolsó huszonöt perce penetráns módon csak és kizárólag Svájc kigolyózásáról szólt, ezért olyan nagyon (a svájciakon kívül, persze…) senki sem haragudott, mert az a nagy igazság, hogy a spanyolokat, de Chilét is mindenki a legjobb 16 között szerette volna látni.
Puszta szimpátia alapján ugyan nagyon nehéz objektíven ítélni (nem is lehet…) az ilyen „ejtsük ki, tartsuk bent” kérdésekben, de a mostani helyzethez sokat tett hozzá Svájc is, amely ezúttal saját magán is képtelen volt segíteni.
Esett ezen a meccsen három gól, ebből kettő mestermunka volt a maga nemében.
A spanyolok mindkét góljánál én csak a bársonyos-belsőkre hívnám fel a figyelmet.
Bársonyos-belsők alatt ezúttal a lábnak azt a részét értem, amellyel előbb David Villa, majd valamivel később Iniesta küldte a chilei hálóba a labdát.
A futballban köztudott, hogy belsővel a legkönnyebb rúgni (a legpontosabban is így lehet egyébként…), de úgy ahogy David Villa az ámokfutóra emlékeztető módon, totál feleslegesen kiszánkózó chilei kapustól kapott labdát a hálóba küldte, azt csak a kivételes klasszisok tudják.
Az extrémitás az volt a megoldásban, hogy az immáron barcelonai illetékességű csatár nem állította meg a váratlanul elé került labdát, nem nézett föl, nem mérte be a kapu és a kapus helyzetét/irányát, hogy aztán majd jobbal, kitámasztva ballal lőjön, hanem az elé guruló labdát egyből, állítgatás és igazgatás nélkül küldte a chilei kapuba.
Nemcsak hihetetlenül szép, nemcsak látványos, hanem irgalmatlanul nehéz megoldás az ilyen.
Iniesta is több megoldás közül választhatott volna, de ő is a finom, puha, mondhatni bársonyos-belső mellett döntött, amikor még csak nem is különösebb erővel a bal sarokba küldte a labdát, egy olyan kifordított lábmozdulattal, amely ahhoz volt elengedhetetlenül szükséges, hogy a labda részint elkerülje a becsúszó chilei védőket, részint ne érje el a kapus, részint pont beférjen a kapufa mellett az oldalhálóba – belülről.
A vérlázító utolsó húsz-huszonöt perc alatt erre a két gólra gondoltam.
Meg arra, hogy ez a David Villa meg ez az Iniesta ősztől egy csapatban játszanak majd Barcelonában…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: David Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Real Madrid gombfoci csapata (1960)

2010-06-30 06:29:38 Lakat T. Károly

Egy pihentagyú számítógép kimutatta: David Villa 22 centis (ismétlem: centis…) lesről szerezte Spanyolország gólját Portugália ellen.
Szerintem sem normális, ha olyan nyilvánvaló gólt, mint amilyen Lampardé volt nem adnak meg, az sem, rendben lévő, hogy Tevez egyértelmű lesről fejelhet a hálóba, de ez a 22 centi azért már túlzás…
Ha most visszamenőleg a világ futball történelmének valamennyi, minimum 22 centiméteres lesről született gólját utólag visszavonjuk, akkor komplett írhatjuk át a játék teljes históriáját.
Őszintén remélem, hogy erre nem kerül sor, mert a végén még kiderül, hogy a magyar futball talán legcsillogóbb meccsén, 1966-ban, Liverpoolban a brazilok ellen (3:1) Sipos Feri 1:1- nél mondjuk éppen 22 centivel a gólvonalon túlról kanalazta ki (amúgy hihetetlen nagy bravúrral, jobb külsővel…) a labdát a rárontó Tostao és Alcindo elől, s akkor ugye, megint leszámolhatunk egy meseszép emlékkel, egy gyönyörű legendával.
Ez a Villa-féle 22 centi de jure les, de facto messze belül van a tűréshatáron, szerintem maguk a portugálok sem vették abban a pillanatban észre, míg meg nem mutatta nekik a számítógép.
Nem azt mondom, hogy a kis les rendben van, a nagy les meg nincs, de azt állítom, hogy az ilyen „22 centiket” ott a játék hevében, a századmásodperc tört része alatt az emberi (jelen esetben a bírói, partjelzői) szem nem képes érzékelni.
Mondják, ezért lenne jó a video-bíró, mert ilyenkor ugye lehetne egy nagy össznépi gyűlés tartani a partvonal mellett, s ott minden azonnal kiderülne.
De képzeljük csak el mindezt a gyakorlatban.
Minden „22 centis” (vagy netán kisebb) lesnél jön majd a levonulás és az értekezlet?
Az ellentábor érve: dehogy, csak a jelentős esetekben!
De melyek a jelentős és melyek a „jelentéktelen” esetek?
KI dönti el, hogy ez jelentős eset volt, ez meg jelentéktelen?
Húzunk egy vonalat, hogy mondjuk 20 centinél az eset jelentéktelen, 21-től viszont már jelentős?
Ebben az esetben, akkor kimondhatjuk, hogy kis lesről lehet gólt rúgni, nagy lesről viszont nem?
Havas – Zsolt Istvánba oltott Latisev – Henrikkel értek egyet, aki a minap éppen itt, a video-blogjában tett hitet video-bíró ellenessége mellett.
Ugyanakkor azt is mondom: valamit tenni kell, mert az sem megy, hogy üptre rúgják/fejelik a de jure és de facto gólokat, amelyeket viszont nem lehet azon az alapon elkönyvelni, hogy ha az én kedvenc csapatom rúgta, akkor rendben van, ha az enyém kapta, akkor „rohadjon meg az a konzervatív FIFA bagázs”…
A spanyolok most egy ilyen „22 centis” góllal verték a portugálokat, ám azt mindenkinek látnia kellett, hogy Villáék nem „22 centivel” voltak jobbak Ronaldóéknál.
Pontosabban nem is annyira spanyolok voltak nagyon jók, mint a portugálok bizonyultak jóval gyengébbeknek annál, mint amit a világ a vb-n eddig nyújtottak alapján várt tőlük.
A spanyolok egyszerűen elvették tőlük a labdát, mint a két Pásztor az üveggolyót Nemecsekéktől a Múzium-kertben, s nem volt az az Ács Feri, akinek parancsára visszaadták volna.
Labda nélkül viszont portugál részről nem történhetett más, mint ami történt.
Elveszett a Grund.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: David Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Wendauer, akinek a legkisebb volt a lába a Vörösingesek között

2010-07-04 22:15:16 Lakat T. Károly

David Villa mintha csak elhatározta volna, hogy ez a világbajnokság róla szól majd.

Sok minden kellett neki ehhez.

Kellett először is az, hogy ő „A” David Villa, de ettől azért még nem esik hasra menten a világ.

Kellett, hogy éppen a játékok előtt váljon véglegessé, hogy a világ pillanatnyilag talán legjobb egyletéhez a Barcelonához szerződött. Azaz, amikor majd haza megy a vb-ről az első tréningen világsztárok sorát veregetheti hátba az öltözőben.

De leginkább talán az kellett, hogy válogatott-béli csatártársa Fernando Torres élete talán legrosszabb formáját fussa, így mindenki Villára figyeljen, aki aztán gondolkozás nélkül fel is ült a liverpooli center által üresen hagyott trónra.

Sok futballista életében van olyan szakasz, amikor (ahogy a futball-pályák világában mondani szokták) amerre rúgja, arra gól…

Ez nagyon felületesen a gyakorlatban azt jelenti, hogy szinte minden sikerül neki, egyszerűen nem tud hibázni, lövései/fejesei után a labda a kapufáról, mindig befelé és sohasem kifelé pattan.

Torres most ennek éppen az ellenkezőjét éli át, miközben aki egy kicsit is ért a futballhoz az pontosan tudja: lesz még idő, amikor számára jön el újra az „amerre rúgom arra gól…” időszak, s David Villa lesz az, aki csinálhat bármit a gól elkerüli.

A Spanyolország – Paraguay meccset ismét David Villa döntötte el (a kapufáról, naná, hogy nem kifelé, hanem egyenesen a másik kapufára, mi több onnan sem kifelé, hanem be a hálóba pattant a lövése…), ám a meccs gigant-drámája vitathatatlanul a perceken belül lejátszódó itt is 11-es-ott is 11-es krimi volt, amely magában hordozta a futball minden gyönyörűségét-drámáját-szeszélyességét-esetlegességét-szerencséjét-szerencsétlenségét, azaz mindazt, amiért – imádjuk.

Jó, megengedem, a paraguayiak most nem imádják ugyanezt ugyanilyen hőfokon, no de ott volt számukra a talán soha vissza nem térő lehetőség: 11 méterről kellett volna „csak” a hálóba találni, s akkor futball történelmük során először lehet, hogy ők vannak a legjobb négy között.

Ám a sors még itt is visszaadott számukra valamit abból, amit néhány perccel korábban elvett, hiszen az sem mindennapos ám, hogy egy már értékesített büntetőt újra rúgassanak, és hogy azt mégis ki is hagyják, amint azt a szívességet Xabi Alonso meg is tette nekik.

És még mindig nem volt vége a szuper-drámai pillanatoknak, hiszen a megismételt, s elhibázott 11-es utáni másodpercekben miután a paraguayi kapus teljesen nyilvánvaló módon húzta el a spanyol játékos lábát, ám ezt már a játékvezető vagy nem vette, vagy nem akarta észrevenni.

Vallom: a legkisebb szabálytalanságért is büntető jár, ha az olyan szabálytalanság, amelyért a szabályok értelmében 11-est kell ítélni, de vagyok annyira önkritikus, hogy ezt a spanyolok számára harmadik, összességében néhány percen belül negyedik büntetőt már én sem mertem volna megítélni.

(Pedig …)

Mindez azonban semmiben sem gátolta Santa Cruzt, ő ettől teljesen függetlenül hibázott ordító ziccerben, alig valamivel a lefújás előtt.

Ez már csak az ő sara, a guatemalai Batrez bírónak nincs köze hozzá.

Paraguay szépen halt meg, Spanyolország becsusszant a négy közé.

Nem merném állítani, hogy megérdemelten.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Iker Casillas

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A paella magyar, serpenyős változata

2010-07-08 06:35:13 Lakat T. Károly

Víva, Deutschland, akarom mondani… Espana!

Carles Puyol nem szokott gólt rúgni.

Most sem rúgott.

Fejelt.

Igaz, ez élete talán legértékesebb fejes-gólja volt.

A Barcelona hátvédje fejesével történelme során először világbajnoki döntőbe juttatta Spanyolországot, ami ha azt veszem, hogy például 1962-ben Chilében a Del Sol, Peiro, Puskás, Suarez, Gento csatársorral felálló válogatottjuknak sem sikerült (mit nem sikerült, a csoportot sem élték túl…), akkor vitathatatlanul óriási tett.

Az borítékolható volt, hogy a németek nem fognak olyan parádésan játszani, mint amilyen parádésan játszottak eddig, mint ahogy ahhoz sem kellett nagy ész (talán csak némi szakértelem…) hogy megjósoljuk: a spanyoloknak most már mutatniuk kell végre valamit, hiszen míg Kloséék befutballozták, addig Iniestáék beszenvedték magukat a legjobb négybe.

Arra, aztán ami a pályán történt általában azt szokták mondani: a spanyolok lefutballozták a pályáról ellenfelüket…

Pedig, ez így nem igaz.

Úgy már talán közelebb araszolunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: a spanyolok nem futballozták le a pályáról a németeket, csak nem adták oda nekik a labdát, hogy azok is tudjanak valamivel játszani.

Kétérintéses játékukkal (akik voltak már futballpályán, azok pontosan tudják, hogy ez az egyik legnehezebb játékfajta, hiszen szüntelen mozgást, állandó helyváltoztatást követel, miközben „átveszem, s már adom is tovább” szituációba kényszeríti a játékosokat…) a labda szüntelen üldözésére kényszerítették Schweinsteigeréket, akik loholtak is becsülettel, pedig nincs annál fárasztóbb és lélekölőbb dolog, mint futni - labda nélkül…

Schweinsteiger nem tudott szervezni és irányítani, mert nem volt nála a labda; Klose és Podolski hiába indultak be, ahogy szoktak az üres területekre, mert nem volt mivel megjátszani őket; Özil és Khedira nem tudták bemutatni a maguk firkás, ellenfelet megbontó, rendre emberelőnyös helyzetet teremtő trükkjeiket, mert nem volt hozzá labda…

Olyan helyzetbe kerültek a németek, mintha egy sífutó cipőben futna a havon, mert a sílécét elvette tőle a riválisa és azon siklik a cél felé.

A spanyolok ugyan a labdával futottak, ám sokkal többre nem jutottak vele, mint a németek nélküle, hiszen helyzeteik is inkább amolyan zsengécske helyzetecskék voltak, nem abszolút ziccerek.

Kiváltképp a második félidőben lőtték-lődözték ugyan a német kaput, ám ezek sem életerős, gólt ígérő lövések voltak, két kivétellel a német kapusnak Neurernek csak el kellett dőlnie balra, hogy jól lássa a 3-4 méterrel kapu mellé menő labdát.

Mielőtt Puyol a döntőt érő gólt fejelte a másik kapunál a nem sokkal korábban beállt Kroos rossz lövéssel rontott el egy hatalmas helyzetet, mindez azonban babapiskóta volt ahhoz képest, amit (már 1-0-s spanyol vezetésnél) Pedro bemutatott…

A világbajnokság eddigi legfelelőtlenebb cselezésébe kezdett a német 16-oson belül (mellette robinsoni magányban álldogált Fernando Torres, aki annyira azért nincs tragikus formában, hogyha ezt a labdát megörökli Pedrótól, akkor ne szerezzen gólt…), pedig akár lő, akár passzol feleslegessé tette volna folytatást…

A Pedro felkínálta eséllyel azonban a németek éppen úgy nem tudtak élni, mint az addig a pályán elmorzsolt perceik során adódó (megengedem elhanyagolható számú) lehetőségükkel, így kénytelenek voltak végig nézni, hogyan jut helyettük vb-döntőbe az a válogatott, amely az Eb-győzelmet is elhappolta előlük.

Jut eszembe, Kassai!

Zászlóra hímezhető szuper-ostobaság, ha valaki azt mondja (megengedem csak totál amatőrök szokták ezt mondani…) hogy egy bíró „nem akarta eldönteni a meccset” egy bizonyos ítéletével, pontosabban nem ítéletével.

Amikor Kassai annál a bizonyos  Sergio Ramos - Özil koccanásnál úgy döntött, hogy ezért nem ad 11-est, akkor minden járt az eszében csak az nem, hogy ő most mit dönt el, vagy mit nem dönt el, ha sípol, vagy nem sípol.

A másodperc tört része alatt kellett döntenie, s ebbe még az is belefér, hogy nem döntött helyesen.

Egyszerűen nem látta faultnak azt, amit megengedem nagyon sok játékvezető társa annak látott volna, ám ezt a meccset nem „nagyon sok játékvezető társa”, hanem ő, Kassai Viktor vezette.

Pontosan ugyan ez lehetett a helyzet, amikor ő, a mérkőzés vezető bírója úgy látta, hogy Podolski szabályosan szerelte Sergio Ramost.

Abból a szempontból szerencséje van a mi magyarunknak, hogy a spanyolok a 11-es (?) nélkül is döntőbe jutottak, valószínűtlen, hogy „visszamenőleg” nekiessenek a magyar bírónak.

Attól már jobban féltem Kassait, hogy a németek nagy bánatukban és elkeseredettségükben „megtalálják” őt a Sergio Ramos kontra Özil ügyben, no de ezzel egy vb-elődöntőt vezető bírónak számolnia kell.

Szóval, spanyol-holland vb-döntő!

Jelentkezzen, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy ő ezt előre megjósolta…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Carles Puyol

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Aki azonnal kikapcsolja a tévét, amikor a polip tippjeiről hírt adnak

2010-07-12 06:30:31 Lakat T. Károly

Egy góllal a világ felett: Spanyolország!

Spanyolország válogatottja 2010 júliusában Dél-Afrikában megnyerte a világbajnokságot.

A formál logika szabályai szerint ez ugye azt is jelenti egyben, hogy Spanyolország a világ legjobb válogatottja.

Spanyolország azonban közel sem a világ legjobb válogatottja.

Spanyolország egy olyan mérkőzés sorozaton végzett az élen, amelyet 32 résztvevővel 2010. június 11.-e és július 11.-e között Dél-Afrikában rendeztek, s amelyet nota bene világbajnokságnak hívnak.

Ha bárki ellentmondást vélne felfedezni a fentiek olvastán, akkor azt emlékeztetném : bizony voltak világbajnokságok, amikor a világbajnok volt vitathatatlanul a világ legjobbja is egyben ( ki vitathatná ezt mondjuk az 1958-as, az 1962-es vagy az 1970-es brazil válogatott esetében?...) sőt olyan is előfordult (éppen velünk, magyarokkal, 1954-ben…),hogy a világbajnokság második helyezettjét tartotta mindenki vitathatatlanul a földkerekség legjobbjának, s még csak véletlenül sem a vb-aranyat nyert németeket…

1978-ban talán még az argentinok között is találtunk volna szép számmal olyanokat, akik heves tiltakozásban törnek ki, ha bárki is a világ legjobbjának mondja Kempeséket, s bizony nem minden német tette volna le a nagyesküt arra, hogy az 1990-ben győztes Nationalefnél nincs jobb futball-brigád az öt földrészen.

És így mehetnénk végig valamennyi eddigi világjátékon, pro és kontra példákat tornasorba állítva arra, hogy igenis volt, amikor a világ legjobb válogatottja nyerte a világbajnokságot, s bizony nagyon sokszor előfordult az is, amikor a végső aranyérmesnek köze sem volt ehhez a minősítéshez.

Kérdezheti bárki: mitől a világ legjobb csapata a világ legjobb csapata?

A futball nevű játék futballhoz értő belső magja erről azt tartja: aki bejelentkezik a címre, hogy őt tartsák a legjobbnak a világon, annak tíz mérkőzésből minimum hétszer vernie kell a másodikat, de jobb, ha ezt nyolcszor teszi…

Maradjunk az 1970-es brazil válogatottnál (csak emlékeztetőül: Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson, Rivelinho – Jairzinho, Tostao, Pelé) azt hiszem tízből tízszer vert volna a világon bárkit.

És akkor nézzük ebből a szempontból a néhány órás világbajnokot, 2010 aranyérmesét, Spanyolországot.

Szívesen kiírnék egy tippversenyt arra, hogy vajon ha a mostani döntő két résztvevője Spanyolország és Hollandia zsinórban játszik egymással tíz mérkőzést, akkor ki mekkora tétet merne a saját pénzéből feltenni arra, hogy hányszor nyer Spanyolország és hányszor Hollandia?

A magam részéről az 5-5-re tenném a pénzem (legfeljebb 6-5 a spanyolok javára…), no de hol van ez a tízből héttől vagy nyolctól, hogy a tízből tízet már ne is említsem…

Nos, tehát valahogy így tessék kezelni a spanyolok világbajnoki győzelmét, sokkal inkább egy nagy világtorna győztesei ők, mint – világbajnokok, mégha most négy éven át úgy is hívják majd őket.

Hogy ezt a tornadiadalt megérdemelték-e vagy sem, arról már érdemesebb kicsit polemizálni, kiváltképp azért, mert a spanyolok győzelme, még ezen az utolsó mérkőzésen sem volt igazán egyértelmű.

Iniestáék most nem tudták megcsinálni azt, amit a németek ellen zseniálisan megcsináltak, nevezetesen : „ha nálunk a labda, akkor nincs az ellenfélnél…”, hiszen a hollandok nem engedték meg nekik a háromszögelésekre, négyszögelésekre alapuló tili-toli játékot. Néha kétségkívül brutális eszközökkel bár, de össze-vissza törték a spanyolok gurigázgatását, mindent elkövettek azért, hogy az ő játékuk legalább annyira domináns legyen, mint ellenfelüké.

Néhány netes véleményvezér, no meg az ő véleményüket mindig boldogan alátámasztó nikk-kórus (még szerencse, hogy ötven-hatvan embernél nincs többről szó, így véleményük minden csak nem szignifikáns…)  most azt harsogja : törüljük el a föld felszínéről van Bommelt, mert az a csúnya holland mindig belerúg az ellenfelébe, ami így persze nem igaz, arról nem beszélve, hogy még mindig egy Grál-lovag mondjuk ahhoz a Nobby Stileshez képest, aki az 1966-ban vb-t nyert angolok „van Bommelje” volt, sőt az angol kisasszonyoktól kaphatna bizonyítványt, szöges ellentétben az olasz Gentilével, aki 1982-ben a szó szoros értelmében minden „szerelésével” nyolc napon túl gyógyuló (ha gyógyuló…) sérüléséket okozott Maradonának.

Van Bommel most speciel semmivel sem volt durvább, mint egy-egy esetben Sergio Ramos, Puyol,  Iniesta vagy Xavi, miként a spanyoloktól is ugyanúgy ki lehetett volna állítani játékost, mint ahogy kiállították (teszem hozzá: joggal…) a holland Heitingát.

Ha valakit azonnal ki kellett volna állítani,s mondjuk eltiltani minimum fél évre, az de Jong volt, aki úgy taposta mellbe Xabi Alonsót, hogy az promó-snitt lehetne a legbrutálisabb karate filmben is!

A világbajnoki cím sorsa ugyan csak a 116. percben dőlt el, de már jóval korábban is többször eldőlhetett volna.

Sergio Ramos (kétszer is…), Fabregas, David Villa ugyanúgy gólt szerezhetett volna, mint Mathijsen vagy Robben (utóbbi szintén kétszer …) de most úgy alakult, hogy nem tudtak akkora ziccerbe kerülni amekkora a gólhoz elegendőnek bizonyult.

Jelentős időtartamú abszolút unalomtól mentesült volna a világ, ha bármelyikük betalál, hiszen akkor nincs hosszabbítás, amely aztán csak meghozta a választ arra a kérdésre, amire egy hónapja mindenki várt: ki lesz a világbajnok?

Iniesta döntött, mert lövése egy századmásodpercnyi előnyt szerzett a becsúszó és teljes testét a labda útjába vetni igyekvő holland védő lábával szemben.

Ez az egy századmásodperc és ez az egy gól, amivel Spanyolország a világ fölé emelkedett most négy esztendőre, s amiért, de jure világbajnoknak mondhatja magát.

Azzal támadni vagy akár csak némi kritikával is illetni, hogy ötször is „csak” 1-0-ra nyert orbitális butaság, hiszen nem emlékszem arra, hogy a FIFA hozott volna egy olyan szabályt, miszerint az 1-0-s győzelmek tiltottak, s az értük járó három pont nem elkönyvelhető.

Ha rosszul emlékszem, s volt ilyen tiltás, akkor igazuk van a „csak 1-0…”–ról fanyalgóknak, s nyilvánosan megkövetem őket.

De ha nem volt, akkor viszont minden elismerés megilleti azt a csapatot, amely egy gólra mindenki ellen képes, saját kapuját viszont ugyanezeken a meccseken garantáltan megőrzi a góltól.

Ahhoz, hogy megőrizhesse, persze kellett egy olyan kapus, mint Iker Casillas, aki ezen a vb- nagyságrendekkel emelkedett valamennyi spanyol futballista fölé.

Nemcsak a döntőn, hanem már a korábbi mérkőzéseken is, rendre volt egy-egy olyan védése, amelyhez világklasszis adottságok szükségesek, ráadásul ezeket a bravúrokat rendre akkor mutatta be, amikor előtte már vagy fél órája még egy hazaadás sem háborgatta békés semmit tevésében. Aki látott már meccset, tudja: ez a létező legnagyobb dolog egy kapus esetében: azt az egy (vagy legfeljebb kettő…) ziccer-labdát menteni.

Robben azért nem vitathatatlan világklasszis, mert éppen a kulcsmeccsen, a döntőn (sőt, már az uruguayiak ellen is) kihagyott egy- egy olyan helyzetet, amelyet amúgy álmából felverve is belő, csak éppen akkor nem, amikor válogatottjának erre lenne a legnagyobb szüksége…

Robben világbajnokot csinálhatott volna Hollandiából, ezzel szemben Iker Casillas azt is csinált a spanyolokból!

Kérdezheti bárki: igazságosabb lett volna, ha a hollandok nyernek?

A fenét lett volna igazságosabb.

Ha a spanyolok „csak” világbajnokok, ám nem a világ legjobbjai, akkor a hollandok győzelmük esetén még annyira sem lehetnének annak mondhatók, mint amennyire a spanyolok…

A futball ugyan (sajnos…) nem produkál ilyen végzetes helyzeteket, de azt hiszem, ha mondjuk, holnap újra nekivágna ennek az egy hónapos küzdelem sorozatnak a világ 32 válogatottja, akkor a döntő két résztvevője talán már a csoportkört sem élné túl, a világbajnokságot meg talán Brazília, talán Uruguay, talán Németország nyeri.

A világ legjobbja azonban soha sem esik ki a csoportkörben…

Az csak a világbajnokkal fordulhatna könnyedén elő egy ismétlés esetén.

Ez persze csak egy képzeletbeli játék, egy semmire se jó tovább gondolása a történteknek.

A tény: 2010-ben, világbajnok: Spanyolország.

Minimum egy góllal a világ felett.

A világnak egy dolga van: kalapot levéve tisztelegni a győztesnek.

Már amennyiben a világnak van kalapja.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Iker Casillas

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A díszpáholyban ásítozó Zsófia királyné