2010-06-09 16:58:41

2010-06-15 05:15:38 Lakat T. Károly

Azokat a dánokat, akiket a világbajnokság harmadik játéknapján a hollandok ellen láttunk a vb-re ki jutni képtelen magyar válogatott a selejtező csoportzáró mérkőzésén Koppenhágában 1-0-ra megverte.
Attól a holland válogatottól, amely agyonszenvedte magát a dánok ellen kapott egy hatost úgy, hogy tízet is kaphatott volna.
Mi következik mindebből?
A látszat dacára – az égvilágon semmi.
Pontosabban az, hogy nagyon is igaz a futball körökben oly gyakran elhangzó mondás: minden meccs más…
Amikor mi a dánokat idegenben megvertük, akkor ők már lélekben a vb-n voltak, s bár azt kétlem, hogy eleve ki akartak volna kapni tőlünk (kiváltképp nem egy éppen ünneplésre készülő hazai közönség előtt) nem igazán tudták függetleníteni magukat attól, amit a helyzet teremtett: számukra már csak adminisztratív kötelezettség volt annak a koppenhágai mérkőzésnek a lejátszása.
A hollandok elleni 1-6 az megint egy olyan meccs volt, amelyik nem osztott, nem szorzott a résztvevők életében: mi elmentünk jól megveretni magunkat, a hollandok meg egy parádéval búcsúzhattak vb-re indulás előtt a közönségüktől.
Aztán most nézem két volt ellenfelünknek az egymás elleni csatáját, s azt kell mondanom, sem a dán, sem a holland válogatott még csak nyomaiban sem emlékezetet arra a csapatra, amelyek ellen mi, magyarok játszottunk.
Mert ez, ugye, megint egy másik meccs.
Szó nincs holland sziporkáról, vagy káprázatról, szintén nincs szó dán fásultságról, minden mindegy hangulatról, két egymást jószerivel tökéletesen lefedő csapat vívja a maga gigászi küzdelmét.
A dánok sokkal jobbak, mint amit a világ várt és gondolt róluk, a hollandok közel sem annyira jók (ezen a meccsen legalább is, s ne felejtsük: Robben nélkül!) Mint amit ugyanez a világ feltételezett róluk.
Nem véletlen, hogy egy ilyen meccs ilyen kabaréba illő gólokkal dől el (ugyanezek a gólok, ugyanígy a másik oldalon is eshetett volna…) ez is bizonyítja, hogy a győztes csak némi „mákkal” volt jobb a vesztesnél.
De jobb volt és nyert, márpedig egy világbajnokságon ez a lényeg.
Mit nem adnánk mi magyarok, ha 1986 után egyszer újra kint lennénk egy vb-n és csak olyan gólokkal kapnánk ki, amilyenekkel a dánok veszítettek Hollandia ellen.
Mert, hogy nyerjünk, azt még a játék szintjén sem merem vizionálni…
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Elia
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Jesper Olsen

2010-06-20 01:23:29 Lakat T. Károly

Futball(ista) körökben ősrégi mondás: nincs értékesebb a rossz játékkal kivívott győzelmeknél!
Ha ez így van (és történelmi tapasztalás, hogy így van…), akkor a világbajnokság eddigi két legértékesebb győzelmét a hollandok aratták.
Nehéz lenne eldönteni, hogy az Oranje az első meccsén Dánia vagy a másodikon Japán ellen játszott e rosszabbul, számukra a lényeg : hat ponttal, kapott gól nélkül állnak csoportjuk élén.
Első közelítésre azt gondolná az ember, Dánia és Japán közül előbbit nehezebb legyőzni egy adott mérkőzésen, szombat óta azonban tudjuk: ez nem így van.
Hihetetlen mit szenvedett, küszködött, szerencsétlenkedett össze a holland válogatott a minden porcikájában kitalált és precíz japánok ellen, ami azért érthetetlen, mert mindenki pontosan tudja, aki hétről hétre figyelemmel kíséri az európai klubfutball történéseit, hogy narancssárgában nem játszik gyenge futballista.
Hogy egységként milyenek, azt éppen mi, magyarok tapasztalhattuk meg közvetlenül a világbajnokság előtt (1-6, még mindig borzong az ember a számunkra horrorisztikus emlékképektől…) ám ezen a ponton senki se gondolja, hogy azt, amit Amszterdamban futballiskola címén nekünk bemutattak, arra csak és kizárólag ellenünk képesek, mert annak a 6-1-nek seregnyi olyan egyéni és csapatrész eleme volt, amely hat és működik akár a világ legjobbjai ellen is.
De (ugye, hányszor elmondtuk már, hogy „minden meccs más…”) mind a dánok, mind a japánok ellen valahol elveszett a fonal, Sneijderék hajtanak, akarnak, mennek, ám ennek hol vergődés, hol szenvedés a vége, szerencséjükre vagy egy-egy klasszis egyéni alakítás vagy a Jabulani segít rajtuk.
Ezúttal egyszerre mindkettő, hiszen a holland gólhoz kellett Sneijder életerős lövése ugyanúgy, mint a japán kapus pantomim-mozdulata, s végzetes találkozása a levegőben a „strand-labdával”.
Hollandia a csapatát keresi, viszont két meccsből van 6 pontja.
A japánok nem keresik a csapatukat (az meg van…) viszont csak 3 ponttal várják az utolsó kört.
Nem hiszem, hogy cserélnének!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Ezt a címet ezúttal nem osztjuk ki

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Sayonara, Tokió című szám, 1964-ből

2010-06-25 08:23:12 Lakat T. Károly

Egy meccs, amelyet akár le se játszottak volna.
Hollandia már továbbjutott, Kamerun már kiesett, kínos kötelesség csupán a játék, mert nem lejátszani mégsem lehet.
Annyiban azért feltétlenül érdekes volt, hogy láthattuk: mit tud Hollandia akkor, amikor teljesen mindegy, hogy mit tud, s mit tud Kamerun, amikor szintén nem számít a tudása.
Kiderült: Hollandia ugyanazt tudja, mint amikor számít, Kamerun meg most sem tudja azt, amit tudnia kéne akkor, ha van jelentősége.
Hollandia játszadozott, Kamerun nézegette.
Van Persie villogott, Eto’o magányosan szenvedett.
Beszállt Robben is és jó volt látni, hogy már semmi baja.
Mégis csak ellenünk sérült meg, bár semmi közünk nem volt hozzá.
A hollandok simán nyertek akkor, amikor akár ki is kaphattak volna.
Kamerun simán veszített akkor, amikor akár mutathatott is volna valamit magából a világnak.
Hollandia jó.
Bármeddig eljuthat.
Kamerun gyenge.
Yaoundéig juthat csupán.
Szerintem már ma.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Robin Van Persie

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Détári gólja az 1984-es holland-magyaron, Rotterdamban

2010-06-29 07:25:13 Lakat T. Károly

A futball történelem eddigi talán legfeleslegesebb 11-esét Szlovákia kapta, hiszen 0-2-nél ugyan mire megy az ember egy büntetővel, amelynek sikeres elvégzése után már újrakezdésre sincs idő, mert vége a meccsnek. Szlovákia mégis futball történelmének talán leghasznosabb 11-esét kapta a 91. percben, már megvert, már kiesett, lélekben már otthonlévő állapotában Hollandia ellen. Lélektanilag volt nagyon fontos ez a büntető, hiszen a 2-1 az még sem 2-0; hiszen úgy fejezték be a mérkőzést és egyben a világbajnokságot, hogy ők rúgtak gólt, s nem ők kaptak, s mert módjuk nyílt arra, hogy ne csak a vb-búcsú okán ölelkezzenek egyszer össze a stadion közepén. Szlovákia szépen halt meg. Továbbjutotta csoportjából, ami önmagában véve már bravúr volt, aztán csak minimális különbséggel bukott el a világbajnoki címre is okkal-joggal esélyesnek tartott hollandok ellen (tessék csak elképzelni milyen büszkén jött volna le a pályáról a magyar válogatott Amszterdamban, ha csak 2-1-re kap ki Robbenéktől, 6-1 helyet…), s úgy mehet haza, mintha vb-döntőt játszott volna. S ez még mind semmi: a mérkőzésnek volt néhány olyan perce, amikor nemcsak szimbolikus formában volt jelen a továbblépés lehetősége a szlovák válogatott életében, hanem nagyon is valóságosan. Házi használatú gól automatájuk, bizonyos Wittek egyre másra püfölte bele a labdát az amúgy méltatlanul keveset emlegetett Stekelenburgba, aki döbbenten állt a történések előtt, hiszen az ő kapuja környékén nemhogy ilyen „Wittekek”, de a szlováknál klasszisokkal jobb csatárok sem nagyon szoktak helyzetbe kerülni. A meccset amúgy megint Arjen Robben döntötte el. Ha nem is tényszerűen (hiszen Sneijder is rúgott egyet) de a gyakorlatban feltétlenül, hiszen a Bayern üveglábú zsenijének gólja arra figyelmeztette a szlovákokat: lelkesedjetek csak, szívjátok magatokat, dolgozzatok és hagyjatok ki nyugodtan helyzeteket, majd ha úgy adódik Arnje nekiindul, jár némi tojástáncot közöttetek, aztán világhírű bal lábával elintézi a meccset – a mi javunkra. A rengeteg jelentés, híradás, tudósítás, beszámoló és kommentár rengetegében már nem is tudom, hogy olvastam vagy hallottam azt az orbitális marhaságot, miszerint hogy van az, miszerint mindenki tudja, hogy Robben mit fog csinálni, s ő ennek ellenére mindig megcsinálja… Nos, ez azért eget-verő butaság, mert a Robben táncnak nem az a lényege, hogy az ellenfelek ismerik a koreográfiáját, hanem az, hogy nincs ellenlépésük vele szemben. Persze, hogy tudják (mint ahogy fölöttünk lakó a Gera Kati néni is tudja, pedig ő horgolni és porcinkulát ültetni szokott meccselemzés helyett…), hogy amikor Robben labdát kap és megteheti, akkor befelé kezd el cselezni vele. Csakhogy úgy cselez (pontosabban úgy tartja maga alatt a labdát…), hogy a védő szabályosan nem képes elvenni tőle. Felrúgni felrúghatja, de az még rosszabb, mert a szabadrúgás a hollandok esetében fél gól, no meg most már a sárgákat is rendesen szórják a bírók, s ugye a vb-nek ebben a szakaszában ki az, akinek minimum egy nincs már ebből a lapból? Szerelni tehát nem lehet, eldózerolni öngyilkosság, marad a remény: hátha mellé, vagy fölé lövi. Robbennek azonban olyan bal lába van, amely ha megfelelően élesített és pontosított, akkor a kaput 10-ből 8-szor biztos, hogy eltalálja. Itt a beélesítésen és a pontosításon van a hangsúly. Olyan ez, mint a Sakál napja című klasszikus film dinnye jelenete. Ott Oliver Doggan, aki bérgyilkosként De Gaulle tábornok lelövésére készül, úgy tréningezik a gyilkosságra, hogy az erdőben a faágra akasztott görögdinnyén gyakorol.(Ez lenne majd később a tábornok feje…) Kétszer céloz, ám hiába fizetett ki iszonyatos summát a mindent tudó fegyverért, a golyók csak nem loccsantják szét a dinnye „fejet”. Akkor elővesz egy egészen kis csavarhúzót, valamit állít az irányzékon, s a következő lövésre a dinnye már ezerfelé röpül. Arjen Robben erre a világbajnokságra a jelek szerint magával vitte a speciális csavarhúzóját, mert ha lő, akkor talál is! Amit pedig megint csak képtelenség kiszámítani az esetében, hogy a fentebb már részletezett cselt követően visszahúzza-e ezen a rövid sarok felé a labdát, vagy éppen ellenkezőleg, iszonyatos erővel elküldi a hosszúra. Mindkettőre volt már példa Dél-Afrikában! Kamerun ellen 1-1-nél ugyanúgy megcsinálta a maga táncát, majd szintén a jobbösszekötő helyről ballal, iszonyatos erővel a jobb kapufát találta telibe, a kipattanót pedig az arra járó Huntelaar szinte bemosolyogta Hamidou hálójába. Ezúttal Szlovákia ellen a visszahúzós verzió következett, nem a jobb kapufát rúgta szét, hanem a bal alsó sarkot. Hiába tudta a kapus, hogy lőni fog. Azt nem tudta – hová… Ennyi Robben, no meg egy kicsit az egész Oranje titka. Néha ők maguk sem tudják, hogy mi következik. (Talán a döntő?...) A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7 A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: ROBBEN SZEMÉLYES KEDVENCEM: Vincent Van Gogh összes napraforgója

2010-07-03 06:59:32 Lakat T. Károly

Ha a Csepeli Vas és Fémművek Acélhang kórusa közös koncertet ad a Wiener Sängerknaben, akkor nagy valószínűség szerint a csepeli szakik öblös, érces, ám néhol nem igazán iskolázott hangja elnyomja a bécsi gyerekek hegyi patak tisztaságú éneket, ám idő múltan a nézőtéren ülők számára egyértelmű lesz: a gyerekek a jobbak…

Kérdés, hogy a srácok hangja meddig képes áttörni a hangfüggönyt, mikor int be hátulról egy öreg basszus, mondván: erősítsünk kicsit, mert nagyon cincognak a gyerekek.

Nos, a „Brasilianer  Sängerknaben ” egy félidőn át iskolázottabb, cizelláltabb hangjával ledalolta a színpadról a holland „Acélhangot”, minden tekintetben jobb produkciót mutatott be, mint ellenfele.

A gyönyörű hajlítások és futamok közepette egyszer kivágták a magas C-t is, hiszen Filipe Melo olyan negyven méteres passzal hozta kihagyhatatlan helyzetbe Robinhot, amilyen passzt voltaképpen csak komputerbe táplálva lehet adni, s amelyet sehol a világon nem tanítanak másutt, csak Rio de Janeiróban, a Copacabanán.

Az „Acélhang” ekkor a színpadon sem volt, pontosan ott volt, de arra kényszerült, hogy Kakáék nótáját hallgassa.

A félidőben úgy tértek pihenőre a csapatok, hogy szerintem még Amszterdamban és Rotterdamban is sokan tettek új tétet a meccsre, talán már Hollandia is Brazília végső győzelmére fogadott.

Egy pszichológus team egyszer majd kideríti, hogy melyik volt az a pillanat, amikor a braziloknál elkezdett minden rosszra fordulni, ám amit pszichológusok nélkül is látott a világ: egy egészen másik Hollandia és egy egészen más Brazília jött ki a folytatásra. Mintha Maiconék minden erejét, lendületét, harcosságát, technikai és taktikai tudását egy erre a célra szerkesztett masina az utolsó cseppig kiszippantotta volna, ami önmagában véve is tragédia annak, akit érint, de ez a képzeletbeli csoda kütyü ezt a kiszippantott erőt egyben át is töltötte Sneijderékbe.

A szó szoros értelmében a nulláról állt fel az Oranje és elkezdte leénekelni a színpadról a Selecaot.

Kellett persze mindehhez egy olyan dupla fals hang, amelyet az amúgy remek kapus és éppen a mérkőzés addigi hőse Filipe Melo duóban produkált: egy beadás után a kapus a labda helyett játékostársa fejét, társa a labdát találta el, s már újra Stekelenburgékra kezdtek el fogadni Hollandiában.

A brazilok lelkük legmélyén szerintem ekkor már érezték, hogy ebből a helyzetből nincs felállás (mindenki tisztában van részint a saját erejével, részint érzékeli, hogy mire képes ott és akkor az ellenfele…) jött is gyorsan a második holland gólt, Sneijdernek még csak felugrania sem kellett, hogy egy strandmozdulattal a jobb felső sarokba fejeljen.

És itt valami olyasmi következett, amit biztos, hogy nem várt Brazíliától a világ.

 Filipe Melo (talán csak hogy újra beszéltessen vagy írasson valamit magáról) olyan taposott bele a földön fekvő Robbenbe, hogy azért talán még Dunga is kiállította volna, ráadásul nem ez volt az egyetlen brazil-idegen durvaság az ezúttal kékben „pompázó” zöld-sárgáktól…

Hol volt már ekkor a csilingelő, vegytiszta ének?

A pályán csak úgy zengett az „Acélhang” kórus dala: Robbenék énekelték, üde, mámoros ajakkal…

Brazíliának egyszerűen nem volt válasza arra a feladványra, amelyet Hollandia a második félidőre feladott neki.

Olyasmi fordult elő velük, ami nem szokott: a pályán az történt, amit az ellenfelük akart.

Ettől, persze még távozhattak volna tekintélyükhöz, rangjukhoz, múltjukhoz, tradícióikhoz, a futball világában elfoglalt vezető helyükhöz méltóan.

De most ez sem sikerült.

A Király hangja nemcsak megbicsaklott, dala nemcsak hamissá és élvezhetetlenné vált, de az is kiderült, hogy véres a torka…

Az "Acélhang” meg ott van a legjobb négy között!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Sneijder

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Ronaldinho, akit talán mégis csak ki kellett volna vinni erre a vb-re…

2010-07-07 06:22:45 Lakat T. Károly

Fradi – Dorog 3-2…

Akik már akkoriban is jártak meccsre, azok pontosan tudják, miről beszélek: a leosztás tekintetében olyan volt ez, mint egy Fradi-Dorog a hatvanas években, a Népstadionban.

Minden előzmény, minden jel arra mutatott: az egyiknek egy másodpercnyi esélye sincs a másikkal szemben!

Sok ilyen meccs van, bár az kétségtelen, hogy a vb-döntőbejutásért azért ritkán…

Gondoltuk: áldhatja a sorsot Hollandia, hogy egy erősen megtépázott, ezer sebből vérző, sérülésektől és eltiltásoktól sújtott Uruguayt hozott eléje a jó sors ezen a mérkőzésen, hiszen sem Németország, sem Spanyolország a legrosszabb formájában sem tudott volna ellenük annyira esélytelen lenni, mint amennyire esélytelennek tűnt  Tabarez gárdája.

Uruguay sokszorosan túlteljesített, messze erején és valós tudásán felül produkált eddig, ők a négy közé kerülve már mindenképpen úgy utazhatnak haza, mintha megnyerték volna világbajnokságot. Hollandia számára keményebb volt a lecke, ők győzelmi kényszerben játszották végig a találkozót, hiszen nekik egy korábbi kiesést is sokkal inkább megbocsájtottak volna híveik, mint azt, hogy „egy Uruguayal” szemben ne jussanak vb-döntőbe…

A „Dorog” aztán elkezdett Fradiul viselkedni, igaz, ehhez kellett az is, hogy kapjon egy olyan gólt, amilyet bizonyos Karába János rúgott a Manchester Unitednak, de ezt a „Karábát” most Van Bronckhorstnak hívták!

De volt ám „egy Karábája” Uruguaynak is (igaz, ő közel sem egy álomgólos csatár) - Diego Forlan.

Az Atletico Madrid sztárja, aki ezen a vb-n lépett a világ-klasszisok sorába most is egy „szitálós” gólt rúgott (talán ő az egyetlen csatár a vb-n, aki mintha tudatosan használná ki ennek a lehetetlen labdának a specialitásait…) s ezzel oly mértékben állította talpra csapatát, hogy attól kezdve jószerivel csak az égszín kékek voltak a pályán.

A mérkőzésnek volt egy olyan, nem is rövid szakasza, amikor a „Dorog” sokkal közelebb állt a világbajnoki döntőhöz, mint a „Fradi”, ám a „Fradi” talán éppen attól „Fradi”, hogy a végén így vagy úgy, de legyűrje a kicsit, s akár négy-öt perc leforgása alatt helyreállítsa a világ rendjét.

A hollandok akkor verték meg Uruguayt és akkor juttatták magukat a döntőbe, amikor talán a legkevesebbet mutatták a mérkőzés során.

No, kérem tisztelettel: ilyenkor van szüksége egy válogatottnak a kivételes klasszisokra.

Akiknek ugyan lehetnek gyenge meccseik; akik néha idegesítően indolensek, nagyképűek, és hányavetiek tudnak lenni; akik még akár egy ilyen fontos meccsen is képesek arra, hogy hosszú perceken át úgy ellegyenek valahogy a pályán, de aztán eljön az ö pillanatuk, s ha eljön, akkor döntenek.

Sneijder és Robben három perc leforgása alatt kivégezte Uruguayt, s ha a porcelán-lábű Bayern sztár nem mulatja el a meccs talán legnagyobb helyzetét, akkor már 4-1 lett volna az állás.

Helyette lett 3-2, mert a „Dorog” még egyszer feltámadt, újra megmutatta a világnak, hogy azért nem teljesen véletlenül jutott el idáig, mi több, ha egy kis szerencséjük van még a hosszabbítást is kiharcolhatták volna.

Igaz, ekkor már az alapász Forlan nem volt a pályán.

Őt az uruguayi szövetségi kapitány 3-1-nél (talán sérülés miatt, talán azért, mert a bronz meccsre pihentette…) lecserélte.

Bele sem merek gondolni, mi lett volna Tabarez sorsa akkor, ha a csapata kiegyenlít, ő meg Forlannal a kispadon nézi végig a hosszabbítást…

Lehet, hogy szerencséje volt, azért mert a végén kikaptak?

A lényeg: a „Dorog” még akár harmadik is lehet a világbajnokságon!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Diego Forlan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Rembrandt Éjjeli őrjárat című festménye

2010-07-12 06:30:31 Lakat T. Károly

Egy góllal a világ felett: Spanyolország!

Spanyolország válogatottja 2010 júliusában Dél-Afrikában megnyerte a világbajnokságot.

A formál logika szabályai szerint ez ugye azt is jelenti egyben, hogy Spanyolország a világ legjobb válogatottja.

Spanyolország azonban közel sem a világ legjobb válogatottja.

Spanyolország egy olyan mérkőzés sorozaton végzett az élen, amelyet 32 résztvevővel 2010. június 11.-e és július 11.-e között Dél-Afrikában rendeztek, s amelyet nota bene világbajnokságnak hívnak.

Ha bárki ellentmondást vélne felfedezni a fentiek olvastán, akkor azt emlékeztetném : bizony voltak világbajnokságok, amikor a világbajnok volt vitathatatlanul a világ legjobbja is egyben ( ki vitathatná ezt mondjuk az 1958-as, az 1962-es vagy az 1970-es brazil válogatott esetében?...) sőt olyan is előfordult (éppen velünk, magyarokkal, 1954-ben…),hogy a világbajnokság második helyezettjét tartotta mindenki vitathatatlanul a földkerekség legjobbjának, s még csak véletlenül sem a vb-aranyat nyert németeket…

1978-ban talán még az argentinok között is találtunk volna szép számmal olyanokat, akik heves tiltakozásban törnek ki, ha bárki is a világ legjobbjának mondja Kempeséket, s bizony nem minden német tette volna le a nagyesküt arra, hogy az 1990-ben győztes Nationalefnél nincs jobb futball-brigád az öt földrészen.

És így mehetnénk végig valamennyi eddigi világjátékon, pro és kontra példákat tornasorba állítva arra, hogy igenis volt, amikor a világ legjobb válogatottja nyerte a világbajnokságot, s bizony nagyon sokszor előfordult az is, amikor a végső aranyérmesnek köze sem volt ehhez a minősítéshez.

Kérdezheti bárki: mitől a világ legjobb csapata a világ legjobb csapata?

A futball nevű játék futballhoz értő belső magja erről azt tartja: aki bejelentkezik a címre, hogy őt tartsák a legjobbnak a világon, annak tíz mérkőzésből minimum hétszer vernie kell a másodikat, de jobb, ha ezt nyolcszor teszi…

Maradjunk az 1970-es brazil válogatottnál (csak emlékeztetőül: Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson, Rivelinho – Jairzinho, Tostao, Pelé) azt hiszem tízből tízszer vert volna a világon bárkit.

És akkor nézzük ebből a szempontból a néhány órás világbajnokot, 2010 aranyérmesét, Spanyolországot.

Szívesen kiírnék egy tippversenyt arra, hogy vajon ha a mostani döntő két résztvevője Spanyolország és Hollandia zsinórban játszik egymással tíz mérkőzést, akkor ki mekkora tétet merne a saját pénzéből feltenni arra, hogy hányszor nyer Spanyolország és hányszor Hollandia?

A magam részéről az 5-5-re tenném a pénzem (legfeljebb 6-5 a spanyolok javára…), no de hol van ez a tízből héttől vagy nyolctól, hogy a tízből tízet már ne is említsem…

Nos, tehát valahogy így tessék kezelni a spanyolok világbajnoki győzelmét, sokkal inkább egy nagy világtorna győztesei ők, mint – világbajnokok, mégha most négy éven át úgy is hívják majd őket.

Hogy ezt a tornadiadalt megérdemelték-e vagy sem, arról már érdemesebb kicsit polemizálni, kiváltképp azért, mert a spanyolok győzelme, még ezen az utolsó mérkőzésen sem volt igazán egyértelmű.

Iniestáék most nem tudták megcsinálni azt, amit a németek ellen zseniálisan megcsináltak, nevezetesen : „ha nálunk a labda, akkor nincs az ellenfélnél…”, hiszen a hollandok nem engedték meg nekik a háromszögelésekre, négyszögelésekre alapuló tili-toli játékot. Néha kétségkívül brutális eszközökkel bár, de össze-vissza törték a spanyolok gurigázgatását, mindent elkövettek azért, hogy az ő játékuk legalább annyira domináns legyen, mint ellenfelüké.

Néhány netes véleményvezér, no meg az ő véleményüket mindig boldogan alátámasztó nikk-kórus (még szerencse, hogy ötven-hatvan embernél nincs többről szó, így véleményük minden csak nem szignifikáns…)  most azt harsogja : törüljük el a föld felszínéről van Bommelt, mert az a csúnya holland mindig belerúg az ellenfelébe, ami így persze nem igaz, arról nem beszélve, hogy még mindig egy Grál-lovag mondjuk ahhoz a Nobby Stileshez képest, aki az 1966-ban vb-t nyert angolok „van Bommelje” volt, sőt az angol kisasszonyoktól kaphatna bizonyítványt, szöges ellentétben az olasz Gentilével, aki 1982-ben a szó szoros értelmében minden „szerelésével” nyolc napon túl gyógyuló (ha gyógyuló…) sérüléséket okozott Maradonának.

Van Bommel most speciel semmivel sem volt durvább, mint egy-egy esetben Sergio Ramos, Puyol,  Iniesta vagy Xavi, miként a spanyoloktól is ugyanúgy ki lehetett volna állítani játékost, mint ahogy kiállították (teszem hozzá: joggal…) a holland Heitingát.

Ha valakit azonnal ki kellett volna állítani,s mondjuk eltiltani minimum fél évre, az de Jong volt, aki úgy taposta mellbe Xabi Alonsót, hogy az promó-snitt lehetne a legbrutálisabb karate filmben is!

A világbajnoki cím sorsa ugyan csak a 116. percben dőlt el, de már jóval korábban is többször eldőlhetett volna.

Sergio Ramos (kétszer is…), Fabregas, David Villa ugyanúgy gólt szerezhetett volna, mint Mathijsen vagy Robben (utóbbi szintén kétszer …) de most úgy alakult, hogy nem tudtak akkora ziccerbe kerülni amekkora a gólhoz elegendőnek bizonyult.

Jelentős időtartamú abszolút unalomtól mentesült volna a világ, ha bármelyikük betalál, hiszen akkor nincs hosszabbítás, amely aztán csak meghozta a választ arra a kérdésre, amire egy hónapja mindenki várt: ki lesz a világbajnok?

Iniesta döntött, mert lövése egy századmásodpercnyi előnyt szerzett a becsúszó és teljes testét a labda útjába vetni igyekvő holland védő lábával szemben.

Ez az egy századmásodperc és ez az egy gól, amivel Spanyolország a világ fölé emelkedett most négy esztendőre, s amiért, de jure világbajnoknak mondhatja magát.

Azzal támadni vagy akár csak némi kritikával is illetni, hogy ötször is „csak” 1-0-ra nyert orbitális butaság, hiszen nem emlékszem arra, hogy a FIFA hozott volna egy olyan szabályt, miszerint az 1-0-s győzelmek tiltottak, s az értük járó három pont nem elkönyvelhető.

Ha rosszul emlékszem, s volt ilyen tiltás, akkor igazuk van a „csak 1-0…”–ról fanyalgóknak, s nyilvánosan megkövetem őket.

De ha nem volt, akkor viszont minden elismerés megilleti azt a csapatot, amely egy gólra mindenki ellen képes, saját kapuját viszont ugyanezeken a meccseken garantáltan megőrzi a góltól.

Ahhoz, hogy megőrizhesse, persze kellett egy olyan kapus, mint Iker Casillas, aki ezen a vb- nagyságrendekkel emelkedett valamennyi spanyol futballista fölé.

Nemcsak a döntőn, hanem már a korábbi mérkőzéseken is, rendre volt egy-egy olyan védése, amelyhez világklasszis adottságok szükségesek, ráadásul ezeket a bravúrokat rendre akkor mutatta be, amikor előtte már vagy fél órája még egy hazaadás sem háborgatta békés semmit tevésében. Aki látott már meccset, tudja: ez a létező legnagyobb dolog egy kapus esetében: azt az egy (vagy legfeljebb kettő…) ziccer-labdát menteni.

Robben azért nem vitathatatlan világklasszis, mert éppen a kulcsmeccsen, a döntőn (sőt, már az uruguayiak ellen is) kihagyott egy- egy olyan helyzetet, amelyet amúgy álmából felverve is belő, csak éppen akkor nem, amikor válogatottjának erre lenne a legnagyobb szüksége…

Robben világbajnokot csinálhatott volna Hollandiából, ezzel szemben Iker Casillas azt is csinált a spanyolokból!

Kérdezheti bárki: igazságosabb lett volna, ha a hollandok nyernek?

A fenét lett volna igazságosabb.

Ha a spanyolok „csak” világbajnokok, ám nem a világ legjobbjai, akkor a hollandok győzelmük esetén még annyira sem lehetnének annak mondhatók, mint amennyire a spanyolok…

A futball ugyan (sajnos…) nem produkál ilyen végzetes helyzeteket, de azt hiszem, ha mondjuk, holnap újra nekivágna ennek az egy hónapos küzdelem sorozatnak a világ 32 válogatottja, akkor a döntő két résztvevője talán már a csoportkört sem élné túl, a világbajnokságot meg talán Brazília, talán Uruguay, talán Németország nyeri.

A világ legjobbja azonban soha sem esik ki a csoportkörben…

Az csak a világbajnokkal fordulhatna könnyedén elő egy ismétlés esetén.

Ez persze csak egy képzeletbeli játék, egy semmire se jó tovább gondolása a történteknek.

A tény: 2010-ben, világbajnok: Spanyolország.

Minimum egy góllal a világ felett.

A világnak egy dolga van: kalapot levéve tisztelegni a győztesnek.

Már amennyiben a világnak van kalapja.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Iker Casillas

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A díszpáholyban ásítozó Zsófia királyné